2017. szeptember 27., szerda

Ma régóta először jártam bent Budapesten egyedül, tömegközlekedve, normális felnőtt ember módjára. Hogy tud egy város egyszerre ennyire NAGYON és NAGYON NEM hiányozni?

2017. szeptember 25., hétfő

Én tényleg nem értem ezt a gyereket. Tegnap ötször hányt, kétszer sugárban. Utána kis szepegés, pontosan fél perc múlva már röhög, rajzol, bújócskázik. Aztán jön a következő kör... Láznak nyoma sincs, enni nem evett semmit, ami mi nem, vagy ami máskor megszokott. Most akkor beteg, és egy Terminátort szültem, vagy csak hobbiból hányta össze a lakást?

2017. szeptember 22., péntek

Ti hogyan döntenétek?

Most vagyunk a ház tervezési fázisában, az építésznél van a dolog, de elakadtunk abban, hogy hol legyen a terasz. Az utca enyhén lejtős, ha elképzeljük, hogy szemben állunk a házzal, akkor tőlünk balra felfelé emelkedik, a kilátás nem kifejezetten csúnya, de eléggé semmilyen, ellenben arrafelé megy le a nap, tehát az a ház fényesebb oldala. Jobbra lejt és a völgy felé néz, szemben a dombokkal, sokkal jobban esik a szemnek. Viszont nagyrészt árnyékos, és nem lehet kiülni megnézni a naplementét.

Egész napos szép kilátás árnyékkal, naplemente nélkül vs. uncsi látvány napsütéssel, esti 10 perces látványmozival?

2017. szeptember 21., csütörtök

E-mail 1:

"Ügyfelem az [ország legismertebb babaáruháza], beajánlottalak oda is, utólagos engedelmeddel, és nagyon tetszett neki az anyagod, szeretnék, ha írnál."

E-mail 2:

"Szia, [ezésez] vagyok, és már régóta tervben van, hogy írok neked, most jutottam most el idáig. Én foglalkozom a nyelviskolánkban a marketinggel és láttam, hogy eddig is mennyire szuper szövegeket írtál az [amannak], ezért most az új sales oldal kapcsán szeretném tőled megkérdezni, hogy tudsz-e ebben nekünk segíteni."

Az az igazság, hogy elmúlt 15 évben ritkán kaptam olyan jellegű visszajelzéseket a munkám során, amiből azt éreztem volna, hogy jó, amit csinálok. Újságírók egymás közt viszonylag ritkán veregetik egymás vállát, merthogy valamennyi szakmai féltékenység mindig van, másrészt meg az én eddigi szerkesztőim mind olyanok voltak, mint a székely ember a viccben: "egyszer már megmondtam, hogy jó vagy, majd ha változik, szólok". Ami az én alacsony önértékelésemmel nem túl szerencsés párosítás (pozitív megerősítés hiányában nem csak baromira motiválatlan leszek, de rettentően szorongó is), hiába látom, hogy mondjuk ebben a magazinban mindig én kapom a legtöbb oldalszámot, amabban a címlapsztorit, a harmadikban meg rendszeresen engem húznak be mentőövként, ha valaki nem tudja leadni az anyagot. Ezeket - minden józan ész dacára - megmagyarázom azzal, hogy biztos nem akadt más, ló helyett vagyok szamár, épp szerencsém volt vagy egyszerűen csak sajnálnak, mert olyan régóta ismerjük már egymást. Ráadásul el is hiszem magamnak.
Bármennyire ijesztőnek is tűnik most elkezdeni a saját lábamra állni, az az előnye biztos megvan, hogy a megrendelőktől - akik nem más újságírók - talán végre több reakciót kapok.

2017. szeptember 12., kedd

Sajnos nem készült kép róla, ahogy 40 ázsiai turista áll C autóshordozója köré gyűlve, és fotózkodik vele lelkesen szép sorjában, egymást felváltva. Vagyis de, nyilván készült, csak nem az én telefonommal. Borzasztóan tetszett nekik, ahogy az ujját szopja, pedig szerintem ilyet a kínai kisbabák is szoktak. Vagy nem?

2017. szeptember 1., péntek

Azt persze ne kérdezzétek, miért nem tudok blogolni, ha tényleg az írás a szakmám. Lehet, olyan ez, mint a suszter meg a cipője.
14 év kellett hozzá, hogy rájöjjek, ha az írás az, amihez értek, akkor nem muszáj kizárólag újságokban gondolkoznom, hanem csinálhatok belőle vállalkozást is. És akkor egyszerre csak jönnek a megbízások. Magic!

2017. augusztus 18., péntek

Amellett, hogy természetesen szeretném hosszúra visszanöveszteni, valahol jó dolog ez a "hajatlanság". (Azért nem vagyok teljesen kopasz, 6 miliméteresre volt állítva a gép, amivel rámentem, de olyan nőként, akinek élete legnagyobb részében minimum vállig érő haja volt, nyilván nagyon furcsa.) Irigylem a férfiakat: szuperkönnyű így a hajmosás, egyetlen törlés a törölközővel, és máris száraz, ráadásul hihetetlen érzés volt megtapasztalani, milyen az, mikor tényleg lélegzik a fejbőröd.
Hát, nem lesz egyszerű a következő néhány hónap, de nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz majd az "új" hajjal.

2017. augusztus 15., kedd

Megbritneyspearsesedtem.


2017. augusztus 8., kedd

Mit látsz, ha rám nézel?

Főleg bőrt. Azon is: borsónyi égetett vadhúst a kézfejemen és egyet csuklómnál. Esés után maradt fehér heget a térdemen. Összesen 65 öltésnyi orvosi szikével metszett sebhelyet a combomtól a hasamon át a karomig. A naptól és az időtől egyre gyorsabban szaporodó pigmentfoltokat. Mosolyráncot. Örökké sötét karikákat a szemem alatt. Csíkokat a csípőmön, tetoválást a bokámon. Egy részük akaratlanul került rá, mások - mint a tetoválás és jónéhány sérülés - akarattal. A testem. Most ilyen, ennél már csak szabottabb lesz. Élek benne, használom, jól vagy rosszul, néha én sem gondolom át előre, de bármi is hagy nyomot rajta, az a részemmé válik, kicsi, nagy, csúnya vagy szép, vörös, fehér, fekete.

Mit látsz, ha rám nézel?

2017. július 28., péntek

Neki így kényelmes, ha vágják a haját.


2017. július 25., kedd

Kivagyok attól, hogy eljöttünk két hétre a családi házba nyaralni, de anyám félóránként szól rá a gyerekre, hogy mit NEM csinálhat. Lényegében semmit, azon kívül, hogy csendben ül egy sarokban. Közben meg folyamatosan panaszkodik - anyám, nem a gyerek -, hogy miért nem tudja magát tíz percnél tovább elfoglalni valamivel. Bah. Mindegyik játékában tök aranyosan elmerülne, de jön a nagyanyja, és kirángatja. Ne pocsoljon a kerti csapnál, mert saras(!) lesz a kert, viszont a fürdőben se vizezzen, mert akkor meg a járólap fog csúszni, ne játsszon főzőset az edényekkel, mert zajos, ne szaladgáljon a ház körül, mert letapossa a frissen kinőtt füvet (wtf? nyilván nyár közepén kell füvesíteni, és akkor is abban a két hétben, amikor az unokái meglátogatják), ne tornázzon, mert lever valamit, ne ugráljon a matracokon, NE, NE, NE... És még vagy harminc dolgot tudnék felsorolni csak egyetlen nap alatt.

Egyedül a strandra menést nem tiltaná meg, de azt is csak reggel 8 és délelőtt 10 között, mert egyébként szerinte lerohad a bőrük az UV-sugárzástól, és mindkét gyerek halálos bőrrákot kap néhány éven belül.

Szóval nyaralunk. Na, persze.

2017. július 11., kedd

Egyébként nem azért tartott ilyen sokáig megírni, mert a kicsi leköti minden időmet, hanem mert állandóan megyünk valahová: ismerőssel találkozni, vásárolni, Balatonra, ovis tornára (mármint oda J-t hordom, csak C is értelemszerűen jön velünk), edzésre (hathetes kora óta járok súlyzós edzésre, házastársi segítséggel pedig néhány hete a spinninget is újrakezdtem), és alig vagyunk otthon. Ha meg igen, akkor inkább alszom, dolgozom, filmet nézek vagy olvasok. Szerencsére ezt is nagyszerűen lehet mellette, teljesen le vagyok nyűgözve, mennyire más - nyugodtabb - természetű csecsemő, mint a nővére volt annak idején.
Szóval röviden úgy volt, hogy április 16-án, húsvét vasárnap reggel háromnegyed 9-kor kezdtem érezni az első enyhébb fájásokat, háromnegyed 12-kor pedig megszületett a Kisebbik Lány cukin, szépen és egészségesen. Nem egy nagy sztori.

Hosszabban meg úgy, hogy előző este már eléggé be voltam sózva (ugye emlékszünk, hogy kicsivel már túlléptem a kiírást, és 17-ére terveztem - volna - valami szülésindító vajákolást), emiatt szombat este hirtelen felindulásból - és mert már eléggé nyűgös voltam - úgy döntöttem, G-re hagyom az esti rutint, fektesse le ő a gyereket, én meg elmegyek egy késői mozira, mert miért ne. Jegyezzük fel az utókor kedvéért, hogy a Halálos iramban 8-ra esett a választásom, egyrészt, mert csak azt adták abban az időpontban, amikor odaértem az Allée-ba, másrészt meg mert szeretem. (Az "annyira szar, hogy már jó" kategóriába esik nekem.)
Mire véget ért a film, már igencsak nehezemre esett felállni, egyszerre éreztem azt, hogy rettentően kell pisilnem, meg valami furcsa nyomást a szeméremcsontom környékén, amitől a sokak által emlegetett pingvinjárásban tudtam csak eltipegni a mozitól viszonylag messze lévő mosdóig. Utólag már azt hiszem, ez lehetett az, amikor a baba feje leszállt a medencémbe, és beilleszkedett a szülőcsatornába, de mivel J a 38. hétre született, és vele nem éreztem hasonlót, tapasztalat híján nem tudtam hová tenni a dolgot.
Hazaérve ledőltem a kanapéra, és jól el is aludtam ruhástul-mindenestül, a lány jött ki értem valamikor hajnalban, és húzott be magával a hálószobába, mert észrevette, hogy nem alszom mellette (igen, még mindig velünk alszik, szeretjük). Szokása szerint reggel 8 körül ébresztett minket, reggeliztünk, játszottunk, amikor elkezdett feltűnni, hogy meglehetősen sűrűn jönnek az enyhébb görcsök, ezért jeleztem a szülésznőmnek, hogy szerintem nem megyek délután 2-kor a kötelező CTG-re. Ő eléggé szkeptikus volt, mondván, túl vidám a hangom, meg úgy egyébként sem úgy van az, hogy félórája kicsit húz a derekam, aztán máris szülök. Szerintem magában megvolt a véleménye rólam, naiv, lelkes anyukáról, én viszont biztosra vettem, hogy villámszülés lesz, mert ha az elsőt cakkompakk, az elejétől a végéig 4 óra alatt kitoltam, akkor a második aztán tuti nem lesz hosszabb (vannak kivételes esetek persze, de ismerem a testemet, éreztem, hogy nem fog szarozni). Gőzöm sem volt, mit kell olyankor csinálni, ha fájásokkal kezdődik egy szülés (J-nél a víz szivárgott, azért kellett bent maradni, és másnap repesztettek burkot), ezért megegyeztünk abban, hogy majd akkor indulunk, ha ötperces fájásaim lesznek. Oké, nekem aztán mindegy - gondoltam, a lényeg az, hogy minél később és minél rövidebb időt kelljen eltöltenem a kórházi szülőszoba falai között, hagyjanak csak szépen békén otthon vajúdni. Úgyhogy a hívás után elmentem zuhanyozni, közben pedig stopperrel mértem a szüneteket. Hát, teljesen szabályos két-háromperces fájások voltak, amitől egy kicsit összezavarodtam, mert tényleg nem igazán fájtak, abszolút valami olyasmire készültem, mint az elsőnél, és azt hittem, amíg nem lesznek agyrobbantóan, elviselhetetlenül erős görcseim, addig a fasorban se vagyunk.
Újra felhívtam a szülésznőmet, hogy akkor ötperces fájások híján én így ezekkel a kétpercesekkel elindulnék, ha nem gond, mert fájni nem fáj különösebben, de nem szeretnék az a nő lenni az aznapi híradóban, aki az M7 leállósávjában szülte meg a gyerekét. Ezen a ponton már nem nagyon szépítette, hogy szerinte némiképp túldramatizálom a dolgot, de ha ennyire akarom, akkor persze menjünk. Akartam, mentünk. Az indulás kicsit elhúzódott, mert J megtalálta és kibontotta a bejárat mellé készített táskámban a betéteket, amiket módszeresen felragasztott a bugyijára (kívülről), a lábára és a karjára, ezen pedig nekem nagyon kellett röhögnöm, de a röhögést megszakította néhány fájás, így beletelt némi időbe, mire el tudtunk egymástól köszönni.
Innentől nem nyújtanám hosszúra a dolgot - mivel nem is volt túl hosszú -, az autóban már eléggé magamba voltam szállva az összehúzódások alatt, a kórházba érkezve pedig, amint a szülésznőm meglátott, hirtelen nagyon sietősen kezdte a szülőszobát készíteni (a vajúdót kapásból ki is hagytuk, amitől rettentő boldog voltam, mivel a Szent Imrében az a protokoll, hogy ott hozzátartozó még nem lehet bent az emberrel). Már engedte a meleg vizet, mikor G segített levetkőzni, pár másodperc alatt megvizsgált, és utána ülhettem is bele a kádba. Itt fájogattam még egy fél órát, aztán jöttek a tolók és megszületett a gyerek... Burokban jött, a szülésznő csípte el, amikor már kint volt a feje.
A végére kibaszottul fájt persze, de semmi nem volt az elsőhöz képest. El sem akartam hinni, hogy ez csak ennyi.

2017. április 16-án 11:46-kor kétgyerekes anya lettem. Kúl.

2017. május 19., péntek

Megvolt az ehavi lapzárta, lassan összeszedem magam egy poszthoz.

2017. május 3., szerda

32 éves lettem én... (És még havi kétszázra se telt soha, valóban.)
G-nek nincs nehéz dolga, mindig könyvet kérek ajándékba, de ezzel most meglepett, mert azt sem tudtam, hogy ilyesmi egyáltalán megjelent. A másik egy apróság - a medál évek óta megvan, de vágatott bele egy csomó fotót a lányokról meg egyet magáról, úgyhogy végre nem üresen lóg a nyakamban.

2017. április 29., szombat

Ket hetig tartott, mire raszantam magam, hogy irjak egy hosszabb posztot a szulesrol. Mire befejeztem, elszallt az egesz. Szerintem szuksegem lesz ujabb ket hetre, hogy megint nekialljak. (Nem mintha nem lenne idom - naphosszat csak alszom, meg regi Prison Break reszeket nezunk G-vel.)

2017. április 16., vasárnap

Nem sikerult. A kicsi lany megneszelte, mire keszulok, ugyh engem beelozve ma delelott megszuletett. Majd meselek.

2017. április 14., péntek

Mivel tegnapra voltam kiírva, el kellett mennem dokihoz, aki megállapította, hogy minden oké, semmi jele annak, hogy a gyerek ki akarna jönni. Elég morcos vagyok, úgyhogy vasárnap este megpróbálunk kicsit rásegíteni a dolgokra. Szex és evés. Van vmi jó fűszeres kajaötletetek, ami kivételesen nem csípős (bár én azt imádom), hanem tele van bazsalikommal és/vagy rozmaringgal és/vagy kakukkfűvel?

2017. április 3., hétfő

Én pontosan tudom, mekkora szerencsém van, hogy a majdnem hároméves, jó másfél éve közösségbe járó gyerekem, még soha (de tényleg soha) nem volt beteg - két darab éjszakát leszámítva, amikor ismeretlen okból belázasodott és aludt egy hatalmasat, majd másnapra kutya baja sem volt -, és ne is változzon ez meg soha, de azt azért igazán kibaszásnak érzem, hogy a terhességem legutolsó hetében lesz középfül- meg kötőhártya-gyulladása, amikor már tényleg semmihez nincs energiám, főleg nem egy gömbvillámként cikázó, dacos kiskölyökhöz. Ja, mert amúgy ezt az egészet is úgy viseli, hogy egész nap pörög, játszik, viháncol, megőrül a bezártságtól, menne ide-oda, csak épp közösségbe nem lehet vinni egy hétig. Az orvosa is csak leste, hogy más gyerek ilyenkor már üvölt a fájdalomtól, J meg épp megmászni készült vidáman a kartotékozót. Bevallom, ejtettem pár könnycseppet, mikor meghallottam, hogy aznap mehet újra bölcsibe, amikorra hivatalosan is ki vagyok írva. Rohadtul kellett ez, mint púp a hátamra.

2017. március 22., szerda

Kurvára. Fáj. A derekam. Mindemellett nem akarom tudni, mennyire nézhetek ki hülyén, miközben a gép előtt négykézláb pucsítva dolgozom a kanapén.

2017. március 16., csütörtök

Megvan a telek. Egy kis, Balatonalmádi melletti faluban (nem nehéz találgatni, kábé három opció van, de konkrétan azért mégsem írom le), szemben dombok és bozótos, amögött a Balaton - sajnos a telekről nem látszik, de kábé 40 méterrel arrébbról már igen -, nem messze erdő. Teljesen bele vagyok zúgva. Ja, és tele a környék fiatal családosokkal, a helyi oviba jelenleg 90 kisgyerek jár, szóval van esély rá, hogy a szociális kapcsolataink sem kizárólag a postásra és boltosra korlátozódnak majd.

2017. március 13., hétfő

Szomorú dolog az, hogy miközben látom, egyesek mennyire szeretik a szüleiket, és milyen jó viszony van közöttük, én időként azt kívánom, bár soha ne is kéne beszélnem velük. Mennyire más életem/életünk is lehetne cuki, támogató, elfogadó szülőkkel a háttérben.

2017. március 3., péntek

Ma egy barátnőmmel megnéztük a Jackie-t. Mindazzal együtt, hogy Portman tényleg jól játszik, rég láttam ennyire szar filmet.

2017. március 1., szerda

Nem nagyon írok, ez van. Tudom, hogy butaság, de most csak főleg a terhesség-szülés-gyereknevelés vonalon történik velem bármi érdekes (tekintve, hogy a kib.szott agglomerátum egy olyan végtelenül sötét bugyrában élek, ahol _tényleg_ nem lehet csinálni semmit, és a városba eljutni sem sétagalopp), és egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy ezekről beszéljek. Valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki úgy érzi, másnak ez esetleg rosszul eshet, mert biztos nem várna senki tőlem ilyesmit (csak az olvasóim között legalább féltucat olyan csodálatos nő van, aki jelenleg a fél karját odaadná egy gyerekért - egyelőre sikertelenül), de semmi kedvem nekem lenni annak a csajnak, aki kizárólag a kölykeiről képes sztorizni. Másról meg nemigen van mit, szóval marad ez.

Viszont a házat sikerült eladni. Talán majd a telekkeresés és az építkezés több izgalommal szolgál.

2017. január 25., szerda

Megint elkapott valami vírus. Nekem a bevérzett szem mindig is science-fiction kategória volt, hát igencsak meglepődve vettem tudomásul egy hányással töltött éjszaka után a tükörbe nézve, hogy a bal szememben elpattant néhány ér. Én tényleg soha, de soha, de soha nem szoktam beteg lenni (a mindenféle balesetből eredő töréseket és az öröklött migrént leszámítva), valamiért az elmúlt néhány hónapban mégis mintha teljesen gallyra ment volna az immunrendszerem.

2016. december 30., péntek

Életemben nem volt még ilyen brutális hangszálgyulladásom. Ha valami híresség lennék, holnapig tuti belehalnék.

2016. december 28., szerda

Nabasszameg. Én tényleg azt hittem, hogy Fischer túléli ezt az évet.

2016. december 22., csütörtök

Ti mivel mostok együtt piros-fehér csíkos ruhákat? Pirosakkal? Fehérekkel? Egyébbel?

Azok közé az emberek közé tartozom, akik sose görcsölnek rá különösebben a karácsonyi készülődésre, amióta pedig családom és gyerekem van, még kevésbé vagyok hajlandó. Természetesen kitakarítom kicsit a lakást és van ünnepi vacsora, de nincs hal, hús és káposzta külön, négyféle körettel, kétféle salátával és ötféle süteménnyel (anyám mindig így tolta, őrület). Amikor délelőtt se a Tescóban, se a Lidl-ben, se a CBA-ban nem találtam friss kacsamellet, akkor elgondolkoztam, mennyire van nekem szükségem erre az egészre, felhívtam G-t, megkértem, nézze meg a neten a biatorbágyi CBA elérhetőségét, hívja fel őket, és kérdezze meg, van-e náluk, mert én bizony tovább egy tapodtat sem, ha nincs. Szóval plusz öt percnyi autózás árán hozzájutottam a husihoz (mégis lesz szenteste rosé kacsamellfilé, hurrá), ráadásul darabra annyi volt, amennyi nekem kellett, és kényelmesen, sorbanállás nélkül bevásároltam. Tökre feldobta a napomat. De ha nem lett volna, isten bizony, melegszendvicset vacsorázunk szombaton a fa alatt ülve. (És valószínűleg akkor is ugyanolyan klassz lenne minden.)


2016. december 10., szombat

Év elején megfogadtam, hogy 52 könyvet fogok idén elolvasni, amiből eddig 33-at sikerült. Szilveszterig szerintem legfeljebb 35-36 lesz belőle. Ez azt jelenti, átlagosan másfél hetente tudok befejezni egyet (a valóságban inkább úgy néz ki, hogy néhány hétig semmi, aztán pár nap éjszaka alatt kiolvasok két-három könyvet). Mindeképp elkeserítő, ha figyelembe vesszük, hogy korábban mennyit olvastam*, de meló, férj, háztartás és egy extrán nagy figyelemigényű gyerek mellett tulajdonképpen nem olyan vészes. De azért...

*A húszas éveim elején volt olyan, hogy évi 150-200 könyv is simán belefért, pedig mellette még egy csomó szakirodalmat is kellett olvasni.

2016. december 4., vasárnap

Anyja lánya: két és félévesen átszellemült vigyorral az arcán zabálja a savanyított chilivel és fokhagymával agyrobbantóan csípősre fűszerezett vietnámi pho levest. <3 A csípős ételekkel mondjuk korábban sem volt problémája, de imádom, hogy egy igazi kis gourmand veszett el benne, és nem kell kizárólag sült krumplival, sajtos makarónival neg halrudacskákkal átvészelnünk ezeket az éveket.

2016. november 29., kedd

Hangok, amiktől rosszul vagyok:

- ujjropogtatás
- hangos hallójárat-cuppogtatás
- ha valaki úgy eszik, hogy a kanalat/villát minden falatnál végigsúrolja a fogaival
- apám régi, kivehető fogpótlásának nyikorgása, miközben beszél
- Eszenyi Enikő

2016. november 27., vasárnap

Nekem J-vel tulajdonképpen álomszülésem volt - orvosi jelenlét és macerálás nélkül, vízben, az első fájástól az utolsóig kevesebb mint 4 óra alatt. Mégis, ha mostanában eszembe jut, hogy nekem ezen újra át kell menni (vagy esetleg rosszabbon), hát a sírás kerülget. Bassza meg.

2016. november 23., szerda

Életem első tanítványa, akit nyáron megbuktattak az érettségin, ma jelesre vizsgázott. Olyan büszke vagyok rá!