2017. április 16., vasárnap

Nem sikerult. A kicsi lany megneszelte, mire keszulok, ugyh engem beelozve ma delelott megszuletett. Majd meselek.

2017. április 14., péntek

Mivel tegnapra voltam kiírva, el kellett mennem dokihoz, aki megállapította, hogy minden oké, semmi jele annak, hogy a gyerek ki akarna jönni. Elég morcos vagyok, úgyhogy vasárnap este megpróbálunk kicsit rásegíteni a dolgokra. Szex és evés. Van vmi jó fűszeres kajaötletetek, ami kivételesen nem csípős (bár én azt imádom), hanem tele van bazsalikommal és/vagy rozmaringgal és/vagy kakukkfűvel?

2017. április 3., hétfő

Én pontosan tudom, mekkora szerencsém van, hogy a majdnem hároméves, jó másfél éve közösségbe járó gyerekem, még soha (de tényleg soha) nem volt beteg - két darab éjszakát leszámítva, amikor ismeretlen okból belázasodott és aludt egy hatalmasat, majd másnapra kutya baja sem volt -, és ne is változzon ez meg soha, de azt azért igazán kibaszásnak érzem, hogy a terhességem legutolsó hetében lesz középfül- meg kötőhártya-gyulladása, amikor már tényleg semmihez nincs energiám, főleg nem egy gömbvillámként cikázó, dacos kiskölyökhöz. Ja, mert amúgy ezt az egészet is úgy viseli, hogy egész nap pörög, játszik, viháncol, megőrül a bezártságtól, menne ide-oda, csak épp közösségbe nem lehet vinni egy hétig. Az orvosa is csak leste, hogy más gyerek ilyenkor már üvölt a fájdalomtól, J meg épp megmászni készült vidáman a kartotékozót. Bevallom, ejtettem pár könnycseppet, mikor meghallottam, hogy aznap mehet újra bölcsibe, amikorra hivatalosan is ki vagyok írva. Rohadtul kellett ez, mint púp a hátamra.

2017. március 22., szerda

Kurvára. Fáj. A derekam. Mindemellett nem akarom tudni, mennyire nézhetek ki hülyén, miközben a gép előtt négykézláb pucsítva dolgozom a kanapén.

2017. március 16., csütörtök

Megvan a telek. Egy kis, Balatonalmádi melletti faluban (nem nehéz találgatni, kábé három opció van, de konkrétan azért mégsem írom le), szemben dombok és bozótos, amögött a Balaton - sajnos a telekről nem látszik, de kábé 40 méterrel arrébbról már igen -, nem messze erdő. Teljesen bele vagyok zúgva. Ja, és tele a környék fiatal családosokkal, a helyi oviba jelenleg 90 kisgyerek jár, szóval van esély rá, hogy a szociális kapcsolataink sem kizárólag a postásra és boltosra korlátozódnak majd.

2017. március 13., hétfő

Szomorú dolog az, hogy miközben látom, egyesek mennyire szeretik a szüleiket, és milyen jó viszony van közöttük, én időként azt kívánom, bár soha ne is kéne beszélnem velük. Mennyire más életem/életünk is lehetne cuki, támogató, elfogadó szülőkkel a háttérben.

2017. március 3., péntek

Ma egy barátnőmmel megnéztük a Jackie-t. Mindazzal együtt, hogy Portman tényleg jól játszik, rég láttam ennyire szar filmet.

2017. március 1., szerda

Nem nagyon írok, ez van. Tudom, hogy butaság, de most csak főleg a terhesség-szülés-gyereknevelés vonalon történik velem bármi érdekes (tekintve, hogy a kib.szott agglomerátum egy olyan végtelenül sötét bugyrában élek, ahol _tényleg_ nem lehet csinálni semmit, és a városba eljutni sem sétagalopp), és egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy ezekről beszéljek. Valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki úgy érzi, másnak ez esetleg rosszul eshet, mert biztos nem várna senki tőlem ilyesmit (csak az olvasóim között legalább féltucat olyan csodálatos nő van, aki jelenleg a fél karját odaadná egy gyerekért - egyelőre sikertelenül), de semmi kedvem nekem lenni annak a csajnak, aki kizárólag a kölykeiről képes sztorizni. Másról meg nemigen van mit, szóval marad ez.

Viszont a házat sikerült eladni. Talán majd a telekkeresés és az építkezés több izgalommal szolgál.

2017. január 25., szerda

Megint elkapott valami vírus. Nekem a bevérzett szem mindig is science-fiction kategória volt, hát igencsak meglepődve vettem tudomásul egy hányással töltött éjszaka után a tükörbe nézve, hogy a bal szememben elpattant néhány ér. Én tényleg soha, de soha, de soha nem szoktam beteg lenni (a mindenféle balesetből eredő töréseket és az öröklött migrént leszámítva), valamiért az elmúlt néhány hónapban mégis mintha teljesen gallyra ment volna az immunrendszerem.

2016. december 30., péntek

Életemben nem volt még ilyen brutális hangszálgyulladásom. Ha valami híresség lennék, holnapig tuti belehalnék.

2016. december 28., szerda

Nabasszameg. Én tényleg azt hittem, hogy Fischer túléli ezt az évet.

2016. december 22., csütörtök

Ti mivel mostok együtt piros-fehér csíkos ruhákat? Pirosakkal? Fehérekkel? Egyébbel?

Azok közé az emberek közé tartozom, akik sose görcsölnek rá különösebben a karácsonyi készülődésre, amióta pedig családom és gyerekem van, még kevésbé vagyok hajlandó. Természetesen kitakarítom kicsit a lakást és van ünnepi vacsora, de nincs hal, hús és káposzta külön, négyféle körettel, kétféle salátával és ötféle süteménnyel (anyám mindig így tolta, őrület). Amikor délelőtt se a Tescóban, se a Lidl-ben, se a CBA-ban nem találtam friss kacsamellet, akkor elgondolkoztam, mennyire van nekem szükségem erre az egészre, felhívtam G-t, megkértem, nézze meg a neten a biatorbágyi CBA elérhetőségét, hívja fel őket, és kérdezze meg, van-e náluk, mert én bizony tovább egy tapodtat sem, ha nincs. Szóval plusz öt percnyi autózás árán hozzájutottam a husihoz (mégis lesz szenteste rosé kacsamellfilé, hurrá), ráadásul darabra annyi volt, amennyi nekem kellett, és kényelmesen, sorbanállás nélkül bevásároltam. Tökre feldobta a napomat. De ha nem lett volna, isten bizony, melegszendvicset vacsorázunk szombaton a fa alatt ülve. (És valószínűleg akkor is ugyanolyan klassz lenne minden.)


2016. december 10., szombat

Év elején megfogadtam, hogy 52 könyvet fogok idén elolvasni, amiből eddig 33-at sikerült. Szilveszterig szerintem legfeljebb 35-36 lesz belőle. Ez azt jelenti, átlagosan másfél hetente tudok befejezni egyet (a valóságban inkább úgy néz ki, hogy néhány hétig semmi, aztán pár nap éjszaka alatt kiolvasok két-három könyvet). Mindeképp elkeserítő, ha figyelembe vesszük, hogy korábban mennyit olvastam*, de meló, férj, háztartás és egy extrán nagy figyelemigényű gyerek mellett tulajdonképpen nem olyan vészes. De azért...

*A húszas éveim elején volt olyan, hogy évi 150-200 könyv is simán belefért, pedig mellette még egy csomó szakirodalmat is kellett olvasni.

2016. december 4., vasárnap

Anyja lánya: két és félévesen átszellemült vigyorral az arcán zabálja a savanyított chilivel és fokhagymával agyrobbantóan csípősre fűszerezett vietnámi pho levest. <3 A csípős ételekkel mondjuk korábban sem volt problémája, de imádom, hogy egy igazi kis gourmand veszett el benne, és nem kell kizárólag sült krumplival, sajtos makarónival neg halrudacskákkal átvészelnünk ezeket az éveket.

2016. november 29., kedd

Hangok, amiktől rosszul vagyok:

- ujjropogtatás
- hangos hallójárat-cuppogtatás
- ha valaki úgy eszik, hogy a kanalat/villát minden falatnál végigsúrolja a fogaival
- apám régi, kivehető fogpótlásának nyikorgása, miközben beszél
- Eszenyi Enikő

2016. november 27., vasárnap

Nekem J-vel tulajdonképpen álomszülésem volt - orvosi jelenlét és macerálás nélkül, vízben, az első fájástól az utolsóig kevesebb mint 4 óra alatt. Mégis, ha mostanában eszembe jut, hogy nekem ezen újra át kell menni (vagy esetleg rosszabbon), hát a sírás kerülget. Bassza meg.

2016. november 23., szerda

Életem első tanítványa, akit nyáron megbuktattak az érettségin, ma jelesre vizsgázott. Olyan büszke vagyok rá!

2016. november 21., hétfő

Valahogy nem igazán haladok az Igazolt hiányzással. 22 évesen még nagyon bejött volna ez a parttalan belpesti értelmiségi anekdotázgatás, de akkor meg már inkább a Kurvajó! Kárpáti Andortól vagy a Rakenroll Őz Zsolttól. Azok legalább nem olyanok, mintha az én életemről is írhatták volna őket. De még csak a felénél tartok, meglátjuk, mi lesz.

Ma meghalt a nagynéném.

2016. november 16., szerda

Annyira beütött, hogy el is felejtkeztem a tegnapi nap legjobb pillanatáról.

2016. november 15., kedd

13 éve nézek hivatásszerűen filmeket (a munkám része), de ezalatt még nem fordult velem elő olyasmi, hogy valamelyiken az első öt percben elsírjam magam - és utána kábé még tízszer a film végéig. (Ehhez persze személyes élmények is kellettek.) Az Érkezés az év mozija nálam. Nagyon durván beütött.

2016. november 11., péntek

Mivel egy ideje újra tudok enni, és G hozott a káptalantóti piacról kolbászt, most csinálok egy kibaszott jó lecsót. (Nem, nem érdekel, hogy tél van, akkor is jó lesz.)

2016. november 7., hétfő

A héten már másodszor kapom meg valamilyen gyereknevelési témában folytatott vita lezárásának szánt ultimate érvként, hogy "hidd el, tapasztalatból beszélek". Ezek után a partnerekről mindkét esetben villámgyorsan kiderült, hogy nincs is gyerekük. (Ami számomra egyébként már jóval korábban és abból is nyilvánvaló volt, hogy különben nem mondtak volna olyan baromságokat, amilyeneket.) A látszat ellenére egyáltalán nem vagyok véleményfasiszta, bár vitákba gyakran megyek bele, és trollkodni is kifejezetten szeretek, engem soha nem zavar, ha valaki más állásponton van. Meg az sem, ha egyébként az adott témában nincs személyes tapasztalata. (Nekem sincs egy csomó mindenben.) De miért, könyörgöm, miért kell konkrétan arra hivatkozni, hogy van, ha ez egyszer nem igaz? Ezzel az egy mondattal képesek mindent romba dönteni. Nem értem, komolyan.
A másik kedvenc embertípusom, akitől azonnal tikkelni kezd a szemem, a kőkemény logikai vitában érzelmi alapon érvelő new age-es hippi bölcsészlány mintaplédánya. Az esetek döntő többségében egyébként épp ők azok, akik imádnak a nemlétező tapasztalataikra hivatkozni.

2016. november 6., vasárnap

Végül inkább az Allée-ba mentem Bridget Jonesra - aranyos volt, jókat röhögtem -, de főleg azért, hogy előtte garázdálkodhassak még egy kicsit a Libriben. Kábé fél perc alatt összeszedtem annyi könyvet, amire el is ment minden pénzem, ami nálam volt (csak kicsit lett tőle bűntudatom), aztán a filmig hátralévő időben az új HP-t olvastam. Ezt reggel, még J ébredése előtt befejeztem, úgyhogy most jöhet az Igazolt hiányzás.

2016. november 4., péntek

Valahogy nagyon más ez az egész most. Nehéz ráhangolódni, nehéz figyelni, nehéz benne jelen lenni. Ma éjjel azt álmodtam, hogy ikreim születtek (egyébként nem ikrek, egyedül van), és az első baba, aki kibújt, fiú volt. J-nél is megálmodtam a nemét, akkor persze veszettül fiút szerettem volna, most meg veszettül lányt, úgyhogy ebből arra következtetek, ismét a fordított forgatókönyv fog megvalósulni.
Közben próbálkozom olyan dolgokkal, hogy kevésbé legyek kritikus, és inkább a pozitív dolgokra koncentráljak, de még ez is képes fordítva elsülni. Rühellem az állandó tojáshéjon lépegetést, hogy ki mit ért félre, mit magyaráz bele, meg min bántódik meg. Aztán volt olyan is, hogy kilépek a komfortzónámból, és elmegyek színházba egy régi gimis osztálytársnőmmel, aki a fb-on dobott be a közösbe egy feleslegéssé vált jegyet holnap estére, de mire elértem G-t telefonon, hogy nem bánja-e, ha lelépek, valaki más már megelőzött, úgyhogy ugrott a dolog. A csaj nem érdekel, de a színházat eléggé sajnálom. Mindegy, ha így alakult, majd elmegyek megint moziba. Adják a Casablancát a Puskinban.

2016. október 26., szerda

Ex-freeblogosok, emlékszik közületek valaki D. bloggerre? Nem tudom, honnan jutott eszembe és miért, de gondoltam megpróbálom kideríteni, ír-e még valahol.

2016. október 25., kedd

Azért senki ne higgye, hogy nem vagyok beszarva, hogyan is fog ez a gyakorlatban majd működni. Bár más is szült már egynél több gyereket, szóval gondolom, túlélhető.

2016. október 23., vasárnap

Egyébként a tanítványommal, akit meghúztak az érettségin minden oké, okos, gyors felfogású, többé-kevésbé motivált is, szerencsére feleslegesen aggódtam. Haladunk. Közben az is világossá vált, miért buktatták meg, de nem szeretném kibeszélni, a lényeg, hogy valóban pofára ment a dolog, és az Oktatási Hivatal is igazat adott nekik abban, hogy eljárási hiba történt. Közben pedig lett egy másik kislány is, akit középiskolai felvételire kell felkészíteni, aranyos, értelmes, biztos vagyok benne, hogy tök jól fog teljesíteni. Az anyukájával úgy egyeztünk meg, hogy két órát jönne egyben, amire ajánlott is egy óradíjat. Átlagos összeg (mármint dupla órával számítva), természetesen elfogadtam. Amikor az első óra után kifizetett, kiderült, hogy ő azt ténylegesen egy órára értette, tehát igazából kétszer (pontosabban négyszer) annyit fizet, mint amennyire számítottam. Nem mondom, hogy nem lepődtem meg, de azóta is csak vigyorogni tudok, ha eszembe jut a dolog.

2016. október 20., csütörtök

Remélem, tényleg igaz az a mondás, hogy a gyerek elveszi az anyja szervezetéből, ami neki kell, mert én 16 hete már csak savanyú káposztán és savlekötőn élek. Meg a mínusz nyolc kiló.

2016. október 18., kedd

"A halogatás nem velünk született készség, csak egy hajlam. A halogatás gyakran válaszreakció - például az autoriter szülők viselkedésére adott válasz. Egy szigorú apafigura például lehetetlenné teszi, hogy a gyereke önfegyelmet tanuljon, mert nem a gyerek érdeke érvényesül, hanem az apáé." Nyihaha. Vicces, hogy épp lapzártakor botlok bele ilyenekbe. (Nyilván, hiszen főleg ilyenkor akad sürgős halogatnivalóm.) De legalább nem iszom, az is valami.

2016. október 17., hétfő

Legyen itt most egy vonal, mint korábban már annyiszor.

2016. szeptember 24., szombat

Cukik vagytok. Meglepett, de annyian írtatok, hogy meghívós lett-e a blog, hogy végül visszateszem, ne legyen félreértés. Csak pihentetni szeretném kicsit, majd jelentkezem.

2016. szeptember 4., vasárnap

Én annyira rühellem a mai gyerekek és szülők többségét. Úgy kábé mindegyiket - néhány hozzám közel álló kivétellel. Agresszívek, irigyek, nagypofájúak, tapintatlanok, bunkók, és még nekik áll feljebb, ha nem hagyod magad. Csomó példát tudnék felsorolni, de ma különösen felbasztam magam. Elmentünk játszóházba a pici lánnyal, akiről tudni kell, hogy amennyire hisztis fúria tud itthon lenni, annyira jámbor és jólelkű más gyerekek társaságában. Soha nem vesz el másoktól semmit, nem sír, ha tőle elvesznek (csak néz meglepetten, aztán keres valami más elfoglaltságot), mindig mindenkinek ad a kajájából, megvárja, amíg mások lecsúsznak a csúszdán és nem türelmetlenkedik, egyszerűen odáig van a nála kisebb babákért, és imád puszikat osztogatni. Mondhatnám, hogy minden a mi érdemünk, de nyilván nem, ő egyszerűen ilyen, mi meg örülünk neki. Amit teszünk, hogy próbáljuk ezt a fajta pozitív hozzáállást a világhoz erősíteni benne. Egy dolog van, amit még nagyon fontosnak tartok (persze azért, mert engem elég szarul neveltek ebben - meg egy millió más - tekintetben, de ez ez a legfájóbb), hogy tanulja meg érvényesíteni az érdekeit. Ha valami nem tetszik neki, ne féljen szólni, fejezze ki, kommunikáljon, keressen megoldást a problémára. Ezért általában figyelem, ha konfliktushelyzetbe kerül, és csak akkor lépek közbe, ha jelzi, hogy segítségre van szüksége, de amíg azt látom, hogy képes magától rendezni, addig nem szólok bele.
Szóval a játszóházban, ahová mentünk, van egy kis elkerített rész a kisebb gyerekek számára 1-3 éves korig, ahol J játszott, amíg én ettem valamit a büfében anyámmal.(Mellékes, hogy csak azután ment be oda, miután az összes nagyobb gyerekeknek való játékon, gumiasztalon, ugrálóvárban, óriáscsúszdán kitombolta magát, és kicsit elfáradt, szóval már csak szöszmötölni volt kedve.) Egyedül volt egy jódarabig, aztán megjelent egy csapat 4-5 éves kislány*, és odamentek a sarokban lévő játékkonyhához, ahol J pakolta épp az edényeket. Ezzel még nem volt különösebben gond, bár folyton nekimentek, arrébb állították, lökdösték, a feje felett kezdek el veszekedni azon, hogy ki mivel játszhat, de hát oké, gyerekek, gondolom, ez végülis normális. Mikor befejeztük az evést, odamentem hozzá, hogy játsszunk egy kicsit, és nagy boldogan azonnal hozott nekem az asztalon lévő 50 darab tányér, pohár, villa, teáskanna, lábas, ilyen-olyan fiszfasz csetresz közül egy műanyag pudingformát meg egy narancsot. Erre az egyik kislány, aki valami tök mással volt elfoglalva épp, odarohant, és szó nélkül kivette a kezéből, mielőtt nekem odaadhatta volna. Itt felszalad kicsit a szemöldököm, de mondtam J-nek, hogy nyugodtan hozza vissza. Még mielőtt egyáltalán próbálkozhatott volna, odajött egy másik kislány, és ketten igyekeztek elállni az útját, hogy visszajusson az asztalhoz. Erre már rákérdeztem, hogy ugyan mi a probléma, miért nem hagyják játszani a kicsit? Erre visszaszólnak, hogy mert ők "nem így szoktak játszani". Oké, akkor hogy? Hát, csak egymással. Rendben, válaszoltam, játsszatok egymással, mi sem veletek akartunk, a játékok meg ugye közösek, merthogy ez egy játszóház, helló. (De tényleg, egy zsáknyi mindenféle szar volt ott, az eszem megáll, hogy majdnem kisiskolás létére komolyan képes kivenni egy kétéves kezéből valami nyomorult, összerágcsált, vacak műnarancsot, merthogy azzal csak ő.) Megsértődtek, elmentek, leszartam, amúgy is peckes voltam már rájuk a korábbi veszekedések és lökdösődések miatt. De ekkor jött az, amit aztán már tényleg nem tudok hová tenni: az egészet meghallotta az egyik kislány anyukája, és flegmán közölte, hogy amíg _én_ nem mentem oda, addig semmi baj nem volt, tök szépen eljátszottak a gyerekek. Felröhögtem, és mondtam, hogy persze, hiszen az enyém mindent eltűrt nekik, gondolom, neki sokkal kényelmesebb volt így, mint rászólni a sajátjára, hogy ne legyen irigy kis gyökér.
Nem tudom, én reagáltam-e túl, fenntartom a tévedés jogát, de igazából nem hiszem. Nap mint nap tapasztalom, hogy a kicsi lányt ellökik, megrúgják, félretolják, rászólnak (más gyerekek, nem szülők), elvesznek tőle dolgokat, rálépnek a kezére, miközben megelőzik a mászókán, belecsúsznak a hátába a csúszdán (olyan is volt már, hogy egy apuka lekapta, mielőtt csúszhatott volna, mert a mögötte lévő kisfiú nem bírta kivárni), undokoskodnak vele, de ezek nagy részét igyekszem nem mellre szívni, mert csak neki lenne rossz, ha túlvédeném, és azt látná, hogy anya állandóan ingerült meg szarul érzi magát az emberek között. (Mondjuk általában tényleg szarul érzem magam közöttük, amiből sajnos valamennyit nyilván levesz ő is, de ez tök más miatt van, nem a Nagy Homokozólapát-szindróma miatt.) Viszont akkor is azt érzem, hogy amit emberek manapság gyereknevelés címén művelnek, az a nagy büdös semmi, kábé a kisállattartás szintjén működik - legyen mindig elég étel, ital, megfelelő szórakoztatás, minél kevesebb nyűg, és nagyjából elég is ennyi.
Oké, mára kidühöngtem magam.

*Nincs diktatúra, had' játsszanak ott idősebbek is, amíg a kicsiket nem zavarják, de a max. 30 kilóig terhelhető csőcsúszdába röhögve bemászó 90 kilós lepke agyú apukát mi a faszért nem vágják ki az alkalmazottak a jó büdös francba?

2016. augusztus 30., kedd

Nem tudok elképzelni olyan helyzetet, amiben azt mondjam a tesómnak, hogy "nem kedvelem, ha nyilvánvaló, hogy családtagok vagyunk, úgyhogy kérlek, máskor ne utalj rá". Én ma megkaptam. Ráadásul egy nyilvános fb-oldalra írt, tökéletesen súlytalan hozzászólás kapcsán. Utána meg azt, hogy rég beszéltünk, és miért nem vagyok elérhető skype-on, puszi. PUSZI!

Komolyan? De tényleg, komolyan? Mit rontok el ennyire?

2016. augusztus 23., kedd

Nem tudom, miért, de órákig is el tudnám ezt nézni. (Biztos a szarka-gén.)